A karácsony napi evangélium János Prológusát idézi, mely – minden szépsége ellenére – a mai olvasónak sok értelmezési nehézséget okozhat. Az alábbi sorokban errõl szeretnék írni.
János evangéliumának elsõ fejezete elõszó, mely tömören összefoglalja, amirõl szól a teljes könyve, evangéliuma, s a nehézséget az adja, hogy János, aki mindenekelõtt kora olvasóit akarta megszólítani könyvében, mert – és tudott – olyan fogalmat használni Jézus hatékonyabb meghirdetése céljából, mint a „Logosz” kifejezés, amit mi egyszerûen Igének (Szónak) fordítunk, de ez valójában a korabeli hellenista világ érdeklõdésének a központjában állott és nagyon gazdag jelentéssel bírt.
A János korabeli hellenista világban a „logosz”szó egyaránt jelentette a világmindenség rendjét, a matematika törvényeit, az öntudatot és a következetes erkölcsi életvitelt is. A hellenista világban a logosz szó a kozmosz harmóniáját, a világrendet jelentette, s a társadalmi konszenzust, melyet az szült, s amibõl eredeztették a követendõ erkölcsi magatartásformát is, az ideált. Ez valamiképpen akkor a közigazgatás és a világ rendjének titkát is jelentette, ami arra a politikai erõre is utalt, amitõl a városállamok pluralitásoktól és ellentétektõl is gazdag harmonikus társadalmi és erkölcsi életét várták. Ez a korban modern és gazdag töltetû fogalom jó és kézenfekvõ fogalomként kínálkozott János számára, hogy kifejezze vele Jézus szerepét és talán kilétét is.
A 21. század hajnalán az elkereszténytelenedett Európát újraevangelizálni szándékozó keresztényeknek példaképül szolgálhat a hellén kultúrában Jézust hirdetõ János evangélista, aki ezeknek arról a Jézusról akart írni, akit egy igazságtalan ítélet után a zsidók keresztre feszíttettek, de aki halála ellenére ma is él a keresztény közösségekben. A jánosi közösség, amelyben az elsõ század végén megszületett az evangélium, ezt a sokjelentésû logosz kifejezést, amiben a görögök a világegyetem és egyáltalán mindennek az értelmét látták, azonosította a názáreti Jézussal, akinek most mi a születését ünnepeljük. De János evangéliumának a szerzõje ugyanakkor nem megalkuvó, mivel a mindenki által várt világrendnek nem aláveti a kereszténységet, hanem fordítva, Jézust úgy azonosítja a logosszal, hogy annak az értelmét Jézus tanításával és egész megváltói életével világítja meg. Magyarán szólva János nem áldozta fel a kereszténység Jézusát a hellenizmus oltárán, hanem inkább fordítva: nem a kereszténységet hellenizálta, hanem a hellenista világot evangelizálta. Olyasmit hirdetett a görögöknek, ami meglepte õket. Erre jól utal Pál apostol is: „A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek, mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. Õ a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége. Hiszen Istennek a „balgasága” bölcsebb az embereknél, és Istennek a „gyöngesége” erõsebb az embereknél” (1 Kor 1,22-25).
János apostolnak az igyekezete, amivel nagyon ügyesen közelítette meg evangéliumának hellenista gondolkodású olvasóit, példaként állhat elõttünk, akik szintén egy, a mai kultúra igézetében élõ kortársainknak szeretnénk tanúskodni Krisztusról, de mégsem szolgáltatat egy gyakorlati modellt számunkra, mely megoldaná az egyik legnagyobb horderejû kérdésünket: hogyan evangelizáljuk a mai modern világot? Annyi bizonyos, hogy a kereszténység szótárából nem hiányoznak azok a szakkifejezések, amelyekkel az koronként próbálta megfogalmazni Jézus identitását és szerepét. Gond csak az, hogy a modern kultúra világa ezeket nem egyformán fogadja el, akkor sem, ha ez a kultúra még bizonyos keresztény gyökereket és hagyományokat õriz. Ezért a mi kérdésfelvetésünk hasonló a Jánoséhoz, aki hajdan sikeres megoldást talált problémájára: hogyan találhatnánk mi, mai keresztények egy, a mai pluralista kultúrában élõ társadalmunk által egyaránt elfogadott nyelvezetet, amely alkalmas volna arra is, hogy kifejezzük vele Jézus kilétét, életének és tanításának gazdagságát?
Annyi bizonyos, hogy Jézus nem teljesen ismeretlen korunk kultúrája számára. Rengeteg mozgalom és áramlat hivatkozik ma is rá. A legmodernebb ifjúság is lelkesedne érte, hiszen zenéjébõl, érzelmeibõl és gondolataiból nem hiányzik az Ideál. A német filozófus, Nitzsche, aki a mai filozófiák keresztapja „szabad ember”-nek nevezte Jézust. W. Reich, a pszichoanalista, aki a szexuális forradalom atyja volt, könyvet írt Jézusról, Krisztus meggyilkolása címmel. Ez a könyv lett annak idején a hatásaiban máig érzékelhetõ, Jézust szabadítónak és szabadnak tekintõ hippi-mozgalom „magna karthaja”. A modern társadalom csakis azt állíthatja Jézusról, amit megértett és felfogott belõle s azt azon a nyelven fejezi ki, amelyiket fontosnak tart, hogy vele elmondja, mennyire küzd az igazságtan élet vagy életforma ellen, amelybe beleszületett és örökölt a sokszor „keresztény” õseitõl. Azt is meg kell itt állapítanunk, hogy a korunk kultúrája által Jézusról ily módon alkotott fogalmak és képek nem terjedtek nagyon el és bizonyos szûk körû csoportokban népszerûsödtek csupán, vagyis divatnak bizonyultak, akár a ruha.
A mai egyház eredménytelen küzdelme az evangelizáció terén nem egyedülálló a történelemben. Így járt a kereszténység az Emberfia kifejezéssel, amely szintén Jézusra vonatkozott, s egy régi apokaliptikus korból kölcsönözte a szót a kereszténység, amelyet csak addig értett mindenki, míg Palesztinában forrongtak a politikai mozgalmak s érzelmek az elnyomó nagyhatalmak ellen. A politika viszonyok megváltozásával és az evangélium elterjedésével párhuzamosan magyarázatra szorult Jézusnak ez a címe. János evangélista ezt hamar észrevette s ez az, amibõl mi is tanulhatunk.
A kérdés tehát magától feltevõdik: mit kellene tenni ma, melyik az a nyelvezet vagy terminológia, melyre érzékeny lenne a mi kultúránk, s amire alapozhatna az igehirdetés és a katekézisünk is? A kérdés kísértés is, mert nagyon hajlamosak vagyunk arra, hogy útkereséseinket, legyenek azok jók, és próbálkozásainkat, melyek szükségesek, abszolútizáljuk. Márpedig ez ma lehetetlen. A minket körülvevõ világ a technika és a kultúra elõrehaladásával és terjeszkedésével rohamosan halad elõre s nyelvezetét úgy váltogatja, mint õsszel a fák a lombjukat. Ezért nagy a valószínûsége annak, hogy örökre elbúcsúztunk attól a kortól, amikor még azt reméltük, hogy jól tesszük, ha a jövõben úgy tesszük. Ezt a megállapítást az is igazolja, hogy az evangelizáció és katekézis területén – bár nálunk, utóbbi idõben a lehetõségeink tágultak – visszaesés és sikertelenség tapasztalható: pl. csökkent a templomlátogató felnõttek és a hittanra járó kiskorúak száma is!
A kereszténységnek tehát alkalmazkodnia kell a mai világhoz, hiszen küldetése sürgeti: szólítsa meg korunk emberét is. Márpedig manapság szinte minden ember a kultúra és a társadalom más-más fokán áll, ami megnehezíti azt, hogy az igehirdetõ vagy a katekéta kortársainak mindenikéhez azonos nyelvezettel beszéljen. Amikor Jézust hirdetjük, számot kell vetnünk azzal, hogy minden hallgatónknak konkrét kultúrája, társadalmi betagolódása és érzelmi kötõdése is van. Ebben a tekintetben két dologra is vigyázhatunk: - Mindannyian a mai modern világban élünk, ami viszont nem azt jelenti, hogy mindenikünket azok a modern eszmék irányítanak, amelyek ma divatosak vagy elterjedtek. Mindig egy konkrét személy az igehirdetés vagy a katekézis hallgatója, aki viszont korántsem a marxizmus, a pszichoanalizmus vagy más filozófiai áramlat megkötözött bábuja. Jézust mindig egy meghatározott személynek hirdetjük, s nem kimondottan egy eszmerendszerrel vitatkozunk. Másodszor pedig az is igaz, hogy maga Jézus is korának embere volt s történelmi korának összefüggéseiben olyan célokat is megvalósított, amelyeket valóban kár lenne ki nem használni ( pl. a békés harca az igazságtalanok és az elnyomók ellen stb.), melyek valóban közelebb hozzák az evangéliumot a mai emberhez. Ezek a szempontok lényegesek lesznek az evangelizáció minden területén.
Az evangelizáció nyelve és eszköze már azért sem lehet minden korban azonos, mert minden korban más kultúra hatja át az emberiséget. A modern és posztmodern korokban pedig a kultúrák metszik egymást, a technika és a tudományos gondolkodás szinte állandóan forradalmasítja életünket. A modern életünkbõl hiányzik az egységes fogalmi, erkölcsi és vallási gondolkodás, mely majdnem a középkort is áthatotta. János evangélista nagyon rugalmasnak és modernnek mutatkozik abban, hogy alkalmazkodni tudott kora evangelizációs követelményeihez, amikor a hellenista olvasóinak Krisztust a „logosz” kifejezéssel hirdette meg.
A legkönnyebb eljárás mindig a legolcsóbb marad, viszont nem biztos, hogy megoldás. Mi, akik egy kommunista kornak vagyunk a gyermekei nagyon szeretünk uniformizálni. Rá kell döbbennünk: sokféleségünktõl gazdag világunkban lehetetlen olyan fogalmat vagy nyelvezetet találni, mely kizárólagosan tolmácsolhatná Krisztust mindenki számára. Jézusnak egy bizonyos módon történõ (lehet az a zene nyelvezetében is) bemutatása nem szólítja meg minden kortársunkat. Az evangelizációban tanúsított rugalmasságunk viszont garanciát jelenthet arra, hogy az egyház tiszteli híveinek lelkiismeretét, kultúráját és társadalmi betagolódásának fokát is.
Gyulafehérvár, 2004. október 24-én.
Baróti László-Sándor