Márton Áron, az apostol

Nyomtatás
Kategória: Lelkipásztori munkák
Megjelent: 2007. március 24. szombat

Kivételesen nehéz idõkben került magas méltóságába, megpróbáltatás, meghurcoltatás lett az osztályrésze. Püspöksége idején tizenhat esztendõt töltött tömlöcben és házi õrizetben, s mégis, az elzártságából, elszigeteltségébõl is sugárzó erõvel hatott szilárdsága, tántoríthatatlan hite. Nevével eggyé vált emberi és egyházfõi nagysága tartást és erõt adott és ad ma is minden magyar embernek.[1] Nincs olyan magyar szív, mely ne rezzenne össze az õ neve hallatára.

A Keleti-Kárpátok hegyeiben, fenyvesek ölében, az Erdélyt átölelõ Maros és Olt folyók forrásánál, Csíkszentdomonkoson, ahol évszázadokkal azelõtt Báthory Endre vére öntözte a földet, termett 1896. augusztus 28-án,  Márton Ágoston és Kurkó Anna harmadik gyermekeként. A magas hegyekrõl lejövõ búzahatár pásztorára váró arannyájként vette bölcsõjét körül. Neve a Kivonulás könyvébõl az aranyszavú Áront idézte, akit a rabságban élõ választott nép Istene rendelt a szabadító Mózes segítségére. A kicsi Áron gyermekkorában nem voltak különös események. Apját gyakran elkísérte Sípos Virgóra, a falujuktól félnapi járásra lévõ patakra, ahol, míg apja tûzifát gyûjtött a hideg télre, õ eprészett és gombát szedett édesanyjának estebédre. Vasárnap, amikor a harang megmozdult és templomba hívta a székely falu népét, fehér ingben, fekete mellényben, feszesen lábaira simuló székelyharisnyában, vikszolt ünnepi csizmában õ is elment a szentmisére.De a legboldogabb akkor volt, amikor évente egyszer, pünkösd szombatján nyakában a condratarisznyával, kezében csicses korondi korsóval, reggel, amikor a csillagok még csodálkozva néztek a hajnali köd fátylán keresztül, elindulhatott Somlyó hegyére. A hajnali aranyfényben papjuk fegyelmezetten vezette végig a csíki falvakon a munkájából szabadult, megviselt arcú keresztalját, miközben a dolgozó nép néma ajkáról felzendült a búcsúsok éneke: „Százezerszer üdvözlégy, Szép Szûz Mária”.  Csíkmadéfalván, ahol Mária Terézia zsoldosai mészárlást rendeztek a székelyek között, imára kulcsolták munkától kérges kezüket, majd a többi csíki keresztalja után zengedezve indultak tovább. Innen is, onnan is templomtornyok néztek feléjük. A mandulaszemû kis Áron láthatta Csíkrákos õsi templomát, mely Zöld Péter[2] testét oltalmazza vagy az Árpád-kori  Nagyboldogasszonyfalvi vártemplomot, mely a legrégibb idõk óta, mint örök szikla gyûjtötte egybe a falú népét, hogy hetente újrateremtse lelküket a nehéz munkára. De egyszeriben csak a  somlyói kegytemplom nyújtotta tornyait az ég felé. Olyannak látta a kis Áron, mint egy biztató kezet, segítségkiáltás felé kitárulkozó kart. A védõ egybeölelés bástyája mögött a székelyföld már küldte hullámait a Somlyó hegyére, ahol fekete kalapos férfiak és piros katrincába öltözött székelyasszonyok, mókusszemû fiatal csángó lányok hajadonfõtt, kezükben búcsúágakkal és illatos virágokkal, nagy színes foltokban díszítették a fenyvest. A legmeghatóbb mégis a templom volt, ahol a szentmise elõtt és után, miközben zengtek az énekek, patakzott a tömeg Szûz Mária szobrához. „Édes jó Istenem, én olyan jó fiú vagyok – suttogta Áronka – , és úgy szeretlek. Engedd, hogy én legyek az, aki megtöri a kígyó fejét. Engedd, hogy elvegyem anyám szenvedését, arca sápadtságát, apám haragját, nehéz komorságát. Engedd, hogy örömére legyek édestestvéreimnek és minden magyarnak. Ámen.” Itt, a somlyói Mária lábánál hallott elõször a ferences barátok 1630-ban már meglévõ gimnáziumáról[3], ahová egy szép augusztusi napon édesapja beíratta. Még nem volt vasút és vonat Csíkszentdomokoson, amikor a tizenegy éves Áron holmiját bugyorba kötötte, majd apja sarjút tett a hordószekérbe és feltelepítette a könnyezõ édesanyja karjaiból kiszabadított kisdiákot a kétlovas kocsira, a tanító fia mellé. A gimnázium ódon falai közt a medence legjobb tanítói és legtehetségesebb diákjai fogadták[4]. A lánglelkû és éles eszû felcsíki fiú azonban nem hozott szégyent falujára, esztendõ sem kellet ahhoz, hogy bebizonyítsa: a tanulást elsõrendû kötelességének tartja. A jó közepes eredményeket felmutató, szilárd jellemnek mutatkozó, szorgalmas fiú ezért ösztöndíjat kapott.[5]  Az Alma Materben és a konviktusban tanulta meg a kisdiák, hogy mennyire fontos a hazulról hozott példa. A csúnya beszéd hallatán nem mosolyodott el, s ha azt látta, hogy a felsõsök bántják a kisebbet, felháborodott. Itt határozta el, hogy történjék bármi is vele, mindig azoknak a pártját fogja, akik gyengébbek, akiket bántanak, vagy gúnyolnak. Hiszen lehet-e valaki erõsebb annál, mint aki másnak is védelmet tud adni az erejébõl? A gyulafehérvári fõgimnázium utolsó éveiben már találkozott más nemzetiségû, akkor kisebbségi sorsban élõ, román, német és zsidó diákokkal, akiket éppen ezért különösen szeretett. Itt már kék reverendában ismerkedett a vár régi épületeivel, és a székesegyházzal, melynek minden köve egy fejezetet mesélt Erdély történetébõl. Késõbb azért tudott hõs, tiszta és magyar maradni egész életében, mert ezek az örök kövek múlhatatlan tanítást írtak fiatal lelkébe. 1915. június 12-én érettségizett a késõbbi Majláthban.[6] Még ugyanebben az évben a frontra került. Bár mindig elítélte a háborút, neki is meg kellett járnia annak vérgõzös csatatereit. Harcolt Doberdóban (1915-16), Ojtuzban, Asiago-ban (1916-18). Háromszor is megsebesült, miközben polgári kötelességei hazájától messze elküldték, hogy Erdélyt megvédje. Nem rajta múlott! A sorsában hányatott múltú országrész ismét idegen kezekbe került.

A háború szennyes árja elhömpölygött, az élet – ha nem is a régibe – lassan visszatért medrébe. Áron mindössze huszonkét éves volt, amikor hazajött a frontról. Végképp letette a fegyvert és ezután a lelkével harcolt. Csíkszentdomonkoson fiatalos lendülettel kezdte újra az életét. A reggeli kora hajnalban már kaszálni látták az emberek. Vállán kaszával tiszteletet parancsolva jött haza a mezõrõl. Arcáról áradt a becsület, amikor este a fáradtságtól megvastagodott lábbal tért haza a napi küzdelembõl és találkozott a táncba induló legények hadával. Két évet dolgozott szülõfalujában,[7] ahol az emberek tisztelték, s szívesen elbeszélgettek vele. Tudta, hogy magára hagyatott népének senkije sincs, õ pedig azért él, hogy mindenük legyen. De már az elsõ napokban látta, hogy a sok millió búzaszál mely életet, munkát s hivatást ad a falu népének, õt az Úr asztalára emlékezteti, s a fölötte szikrázó Nap az emberfiát teremtõ Jóistent juttatja eszébe. Úgy érezte, apostoli hívatása van. 1920-ban már a gyulafehérvári teológia hallgatója, ahol kitûnik jellemében, a szorgalomban és az irodalmi tevékenységben. Majláth püspök atya szeretõ tekintete megakad az elkötelezett fiatalemberen, akinek sorsát ettõl kezdve követte.[8] 1924-ben a gyulafehérvári középkori székesegyházban szentelte pappá Gróf Majláth Gusztáv Károly, a diákok püspöke.[9]  Egy hét múlva, július 13-án a csíkszentdomokosi templomban mutatta be elsõ ünnepélyes szentmiséjét.[10] Olyan volt a templom, mint a szárazfa, melyen hirtelen virág hajtott ki. A férfiak meghatódva hallgatták a fiatal pap lángoló szavait, a nõk sírtak, õ pedig elõször érezte az embertõl emberbe vivõ szó lelket formáló nagy erejét. Majláth püspök úr, aki jelenlétével megtisztelte a frissen szakadt apostol primiciáját, reménykedve nézte, ahogy Áron atya megtörte a kenyeret: „Szegény szemû, szegény szívû, holtan élõ emberek, íme, itt az életem az ünnepre terített úrasztalán. Vegyétek és egyétek, hogy békésebb legyen az élet és boldogabb a föld.”  A fiatal papot Majláth püspök úr keresztül akarta vezetni az élet és az apostoli munka minden szakaszán. Elsõ kinevezése a gyergyói havasok lábánál fekvõ Ditró (1924) volt, ahol nem rég épült fel a medence legszebb kéttornyú temploma, melyet a fenyõk megölelnek, a hegyek körülülnek s a nyári Nap sugara szelíden simogat. Úgy jött ide a szomszédos erdõ fia, mint nyáját keresõ pásztor. Lelkükbe látott, olvasni tudott könnyeik tükrébõl, s tudta mi rejlik imára nyíló szájuk mögött. Itt, és Gyergyószentmiklóson (1925) ismerkedett meg a lelkipásztorkodás gyakorlatával, a papsággal. A kezdõ papnak szembesülnie kellett a háború okozta lelki nyomorral, annak förtelmes piszkával és aljasságával, mely mély nyomot hagyott a lelkeken. Egész életében azon fáradozott, hogy népét e bajból kiemelje. Összevont szemöldökkel, szemrehányóan nézett azokra, akik küldetésüket félreértve és azzal visszaélve nem a lelkek õszinte szolgálatával foglalkoztak, hanem önzõ érdekeikkel, egyéni ambícióikkal, bankokban forgatták pénzüket, mialatt a farkas a nyájat széthordta.

Gróf Majláth Gusztáv Károly, a diákok püspöke csakhamar felfigyelt a fiatal pap pedagógiai érzékére, modern gondolkodására, nyitottságára és dialógus készségére, ezért a gyergyószentmiklósi állami (1927), majd a marosvásárhelyi római katolikus fõgimnázium hittanárává (1928) nevezte ki. Aki nem született tanító, akármilyen nagy tudós, amit tud, azt se tanítja meg. Aki meg az, azt is bevési a friss elmébe, amit maga már nem jegyez meg. Márton Áron született pedagógus volt. 1929-ben verestoronyi plébános és a nagyszebeni Teréz Árvaház tanulmányi felügyelõje lett. A jövendõ püspök láthatta itt a dél-erdélyi magyarság nehéz sorsát, valamint az együttélés elkerülhetetlen szükségességét, annak minden nehézségével együtt.

Már itt felismerte azt, amit késõbb rendületlenül vallott: „A teremtõ Isten elgondolása szerint a kis népek létjoga éppoly erõs, mint a nagyoké. Élni akaró nép még kisebbségi sorsban sem törõdhetik bele abba, hogy magát feláldozza a többség nemzeti önzésének…” [11] A bizalmatlanság és az önzés megfertõzte annak a nemzedéknek a lelkét: „A jóra és a szépre fogékony emberpalántákat és a serdülõ ifjúságot szeretet helyett ellenséges indulatokra, a más nyelvû és hitû emberek lebecsülésére és megvetésére biztatták fel”.[12]  Itt, Nagyszebenben, ahol magyar, német és román évszázados múltra tekintett vissza, de a villongó történelem hol egyik, hol a másik rovására alakult, Márton Áron meglátta: a politikának félre kell tennie az önzést és a ravaszságot. Erdélyben csak akkor lesz békés együttélés, ha a politikusok is az örökkévalóság távlatában gondolkodnak. Ezért le kell gyõzni a rideg önzést, a nevelésben és a politikában is érvényesíteni kell a testvéri szeretet szellemét.[13]

 A következõ évben (1930) Márton Áron püspöki udvari káplán és levéltáros lett.[14]  A fiatal apostol a tudós töredelmével kutat az iratok közt, ismerkedik a múlttal s még nem sejti, milyen jövõt szán neki a Gondviselés. A fõpásztor már látja benne utódját, ezért püspöki titkárnak nevezi ki (1932), hogy megismerkedhessen a kormányzás szolgálatával is. A két háború között, amikor a sovinista román állam kíméletlenül támadta a magyar kisebbséget, kisajátította az egyházak vagyonát, különféle törvényekkel románosította az iskolákat, támadta a történelmi egyházakat[15], Márton Áron a hõsiesen védekezõ Majláth püspök mellett látta: aki az apostol székében ül, annak az apostol bátorságával kell küzdenie.

Az Erdélyszerte rendezett ifjúsági gyûléseken, elõadásokon csakhamar ismertté vált. Arany szavait szívesen hallgatták a fiatalok. – Márton Áron legyen a kolozsvári egyetem lelkésze – kérték Majláth püspököt az egyetemisták. A püspök nem tudott ellenállni, de mielõtt szeretett papját elengedte volna maga mellõl, 1931. november 2-án magával vitte Rómába, és bemutatta a pápának. Áron atya a szentatya bátorító áldásával kezdhette meg munkáját.[16] Nem késlekedett. Tanult és tanított. Nemsokára Kolozsváron, sõt a Katolikus Népszövetség elõadójaként egész Erdélyben várták fellépéseit. Istent hirdette, nem önmagát. Számára minden fûszál kinyilatkoztatás volt. Utálta a felemás kereszténységet és a csigaszarv-lelkiséget...  Fiatal szemével látta a legégetõbb gondokat. „Az ifjúság szeretete és nevelése korunk legfontosabb feladata” [17] vallotta. Látta, hogy a csokoládényaló puha ifjúság helyett elkötelezett nemzedékekre van szükségünk, aki sorsát a kezébe veszi, és felelõsséget érez népéért. Ezért hozzáfogott az új nemzedék neveléséhez. Pál apostol hozzáértésével vezetõket nevelt, majd megalapította a Majláth Kört, a Népszövetség fõiskolás szakosztályának szociális iskoláját, különféle szemináriumokat hozott létre, melyeknek mind az volt a rendeltetése, hogy tájainkon is keresztény emlõkbõl táplálkozzék a jövõ nemzedéke.[18]  Itt, Kolozsváron kapcsolatba lépett a korszak legtehetségesebb és legelkötelezettebb értelmiségével is. Ekkor ismerte meg Venczel József szociológust[19], aki tanítványa, majd munkatársa lett. Dr. György Lajos egyetemi professzorral[20] 1933-ban megalapította az Erdélyi Iskola címû folyóiratot, mert nem csak a kolozsvári egyetemistákat, de egész nemzetét akarta nevelni. Magáévá téve a legkorszerûbb nevelési elveket, a folyóirat hasábjain elkötelezett munkára szólította fel Erdély teljes pedagógus nemzedékét.  Legyen vége a sopánkodásnak, fogjon mindenki munkához! „A katolikus pedagógia nem állhat be a sopánkodók közé.”[21] „Gyötrõdés, hogy a világot jobbá tegye, hõsies erõfeszítések, hogy lendülõ öleléssel a földrõl az eget átfogja, a közömbös, anyagias földet a kifeszült lélek erejével az éghez közelebb rángassa.”[22]  Nincs miért csodálkozniuk az öregeknek a fiatalabb nemzedéken, mert nekik õk voltak a nevelõik, az ifjúság nem az égbõl pottyant a földre: „az apák hosszú idõkön át bölcselkedve tagadták az eget”, a tudományt önmagáért mûvelték, értékek nélkül, pusztán a haladás nevében. A tudomány önmagáért való mûvelése pedig olyanná tesz, mint a gyermek, aki boldogságában, hogy gyümölcsöt szed, ehetõ gyümölcs és mérges bogyó között nem tesz különbséget. Megállapításai ma is aktuálisak: „A mai ifjúság bûnhõdik, nem személyes bûnökért, hanem a múltban elkövetet hibákért.”[23]  A katolikus pedagógiának a feladata, hogy megmentse  az ifjúságot ebbõl a bizonytalanságból, úgy, hogy tegye a hangsúlyt a nevelésre. Ébressze fel a gyermekben az összes képességeket, fejlessze azokat. Az igazi sorrend szerint közölje az értékeket. Ne hagyja a tudással megterhelt „gyermekembert” a természetes ösztönök szeszélyére, hanem nemesítse, nevelje bele az emberi lét természetfölötti rendjébe.[24] Minél több ifjút csábítani minél magasabbra, a Parnasszusra. Népünket nevelnünk és tanítanunk kell, ez az egyetlen esélyünk a megmaradásra. A világtörténelem híres hadainak, a rómaiakénak, és angolokénak csak a vége folyt a csatamezõn, az eleje meg a dereka a mûhelyekben, a skólákban. Ha nem így volna, hogy verhette volna meg a kis Anglia s az óta a törpe Hollandia is a nagy spanyol birodalmat?

Senki ilyen kristálytisztasággal és meggyõzõ erõvel nem illesztette be magyar földön az iskolát a katolicizmus idõk felett álló eszmekörébe és a magyar nemzet szolgálatába.[25] 

A „lobogó szívû fiatal pap” felismerte: népünk háza táján nem csak az ifjúságot, a felnõtteket is kell nevelni. „Mi emberek a jövõ magasságának csak alacsony lépcsõjén állunk… Hát még a magyarok!” – vallotta Széchenyivel. Ezért népünk tömegénél gyarapítani kell az egyéni és társadalmi mûveltséget. Nem a felszínes városi mûveltség hiányzik, hanem az alapos és felelõs tudás, a népnevelés… Népünket meg kell tanítani gondolkozni, gazdasági és szakmai ismereteiben gyarapítani. Furfanggal és ravaszsággal hosszú távon nem lehet érvényesülni, a nemzetet meg kell tanítani dolgozni, ránevelni arra, hogy munkáját szakszerûen végezze, azt hivatásaként és a nemzet szolgálataként fogja fel. Mindennek az alapja legyen a lelki és erkölcsi nevelés. Magasabb értékek és célkitûzések nélkül egyik foglalkozásban sem lehet boldogulni.  A hit nélküli, akaratában edzetlen ember az élet feladatokkal és küzdelmekkel teljes országútján csak bukdácsol, de nem juthat elõre. A primitív és elhízott ösztöneinkkel meg kell küzdenünk a hit segítségével. Népünk – minden durvasága ellenére – még lelke mélyén keresztény. Ebbe a keretbe kell illesztenünk lelkületét és mûveltségét is. Ezért a népnevelés legfontosabb tényezõje az Egyház, de az munkáját nem fogja tudni végezni, ha tevékenységét nem építi az iskolára, amelyben a tanítók jönnek segítségére, és a társadalom értelmiségi rétegére,  melynek mindenik tagja valamilyen tudás birtokosa, melyet a nép mûvelése érdekében csengõ arannyá válthat.  A család az, ami szilárd, életképes és termékeny, erkölcsileg tiszta és szilárd keretbe fogja az embert. A családot pedig a szülõföld és a nemzet rögéhez kell kötni, úgy, hogy megismertetjük és megszerettetjük azt vele, így tudatosan fogja szemlélni szülõföldjét és hazáját, megszereti azt, áldozatot tud hozni érte, és idegenbõl hazavágyik. A népnevelést terv, egységes irányítás és azonos természetû végrehajtás szerint kell végezni.  Az egységet azonban nem a forma, hanem az azonos cél, célkitûzés és irányítás fogja biztosítani.[26]

Majláth püspök – látva Márton Áron nagy sikereit – a Katolikus Népszövetség igazgatójává nevezte ki (1934). E szervezetben, mely a korszak egyik legnagyobb szabású, legszélesebb rétegekre ható katolikus mozgalom volt, lehetõsége nyílt eszméit, apostoli célkitûzéseit gyakorlatba vinni. Megszervezi az általa meghirdetett iskolán kívüli népmûvelést, szorgalmazta a szülõi értekezleteket, az ifjúsági énekkarok megszervezését, megalapította a Népszövetségen belüli orvosi és pedagógiai szakosztályokat.[27]

1936-tól kezdve eseményekben gazdag idõszak következett Erdély jövendõ apostolának életében. Egyszeriben csak az a hír érte, hogy ideiglenesen át kell vennie az eladósodott kolozsvári Szent Mihály Plébánia irányítását, meg kell menteni azt a csõd-helyzettõl. Éleslátásával megtalálta a módját annak, miképpen lehet az erõs inflációval, a huncut üzletemberekkel harcolni, és a jövõ útját megkeresni. A választójoggal bíró egyházközség kérésére Vorbuchner Adolf, Mailáth püspök utóda kinevezte Kolozsvár végleges plébánosának (1938). Nem sok idõre, mert még beiktatása elõtt megtudta a hírt: Vorbuchner püspök Bécsben hírtelen meghalt (szept. 11.), s Róma a gyulafehérvári káptalan kérésére õt nevezte ki apostoli kormányzónak (szept. 14.). Rövid idõ után, 1938. december 24-én  az erdélyi éjszakában a karácsony örömhírét XI. Piusz pápa bullája hirdette meg: a nép, mely sötétségben ült nagy fényességet lát, a gyulafehérvári egyházmegye „jó pásztora”, új püspöke Márton Áron lesz.[28]  Meglepték a hírek, de nem tántorodott meg, vállalta a felelõsséget.  1939. február 12-én Andrea Cassulo pápai nuncius, Augustin Pacha temesvári és Fiedler István szatmári-nagyváradi püspökök segédletével egész Erdély örömére a kolozsvári szent Mihály templomban püspökké szentelte. Két nappal azelõtt (febr. 10) elhunyt Rómában a pápa, most Erdélyben született egy apostol. A szentelés után a fiatal püspök elõször szüleit ölelte magához, majd Erdély és az állam képviselõi elõtt kijelentette: „Nem futok meg a munka elõl s a keresztet, amit Isten a gondok közepén a vállamra tett, ha vérzõ térdekkel is, de vinni fogom, mert vinni akarom… népem sorsához hûséges leszek”[29]

A következõ esztendõ számon is kérte tõle ígéretét. 1940. augusztus 30-án az un. második bécsi döntés Erdélyt kettészakította, aminek következtében Márton Áron egyházmegyéjének többsége, Észak-Erdély Magyarországra, a kisebbik, de a pórul járt szórvány része, Dél-Erdély Romániának jutott. A kettõt egy háborús idõk húzta határ választotta el egymástól. Márton Áron püspök a dél-erdélyi szórványban Gyulafehérváron maradt.[30] A pásztor is a nyáj mellett marad éjjel, ha jön a farkas. Hogyan nézhette volna tétlenül, hogy egyházmegyéjében munkaszolgálatra hurcoljanak családapákat, Északon azért mert románok, Délen azért mert magyarok? Püspöki palotájában elszállásolta a Jászvásárból Gyulafehérvárra menekült román egyetemi tanárokat, és az egyetemnek átadta a Teológia épületét. A Majláth Fõgimnáziumban kórházat nyitott a sebesült katonák ápolására. Amikor háború és a határmódosítások felszították a gyûlölet és az ellenségeskedés tûzét, és a világ bölcsei is torzultan néztek egymásra a gyûlölet kormos világában, õ nem szûnt meg hirdetni: „Krisztus papjának elutasíthatatlan kötelessége, hogy az igazság mellett kiálljon és az emberben – bármilyen hitet valljon és nyelvet beszéljen is – a testvérét nézze”[31]. Majd tollat ragadott kezébe és írásos intõt írt a kormánynak, melyben az izraeliták védelmére kelt[32]: „Tegnap értesültem, hogy zsidó-címen az elmúlt napokban összegyûjtött zsidókat és keresztényeket el fogják szállítani. Amit az ilyen szállítmányok kezelésérõl és jövõ sorsáról mondanak, az ember nem tudja megdöbbenés és mélységes megrendülés nélkül hallani. …Az embertelenséget akadályozzák meg, vagy ha erre nem képesek, ne mûködjenek több ezer ember elpusztítására irányuló cselekményben közre.”[33]

 

Úgy védte nyáját, ahogy egy világbirodalomnyi gõg, gonoszság, álnokság ellen lehet. A háború végeztével a román politikusok öntudatosan dolgoztak. Petru Groza miniszterelnök készült a Párizsi békekötésre. Emlékezett a politikus, hogy az elsõ világháború után milyen szépen festettek a béketárgyalásokon a nemzetiségeknek sokat ígérõ, de soha be nem tartott gyulafehérvári határozatok. Most magyar iskolákat és egyetemet akart megcsillantani a tárgyalóasztalon. Ennél is többet, az erdélyi magyarság kérését akarta vinni Párizsba, melyben õk maguk írják alá a petíciót, hogy õk Romániához szeretnének tartozni.. Ezért az R.K. P. fiókszervezetét, a két világháború közt alakult, de közben  Magyar Népi Szövetséggé vedlett MADOSZ-t 1945. november 15-én Marosvásárhelyre hívta össze, mely – engedve a megvesztegetésnek – határozatot szerkesztett és fogadott el az erdélyi magyarság nevében (százak gyûlése). Márton Áronnak  mint az erdélyi magyarság elismert képviselõjének cselekednie kellett. Rendületlenül vállalta feladatát. Az erdélyi magyarság legitim és a nép által elismert képviselõivel együtt memorandumot juttatott el a Rákosi kormányhoz, melyben tiltakoztak a Marosvásárhelyi határozat ellen, egy etnikai megalapozottságú és lakosság cserén alapuló határkorrekciót (bõvített korridor), valamint a béketárgyalásokra az erdélyi helyzetet alaposan ismerõ dr. Teleki Géza egyetemi tanár személyében Gyöngyösi János külügyminiszter helyett küldöttségvezetõt javasoltak. A memorandum mellé egy Venczel József néprajzkutató által megrajzolt térképet illesztettek, mely hûen tükrözte javaslatukat, aminek következtében 1350000 magyar és mintegy 850000 román kerülne Magyarországhoz. A Dél-Erdélyben maradt magyarok önkéntes lakosságcserével kerülnének magyar fennhatóság alá.[34] A Rákosi kormány az emlékiratot és a javaslatokat nem fogadta el, azt a párizsi béketárgyalásokra nem vitték magukkal.

Márton Áront apostoli komolysága, szent hivatala és népének õszinte szolgálata egész Erdély atyjává tette. Amikor aláírta a memorandumot a béketárgyalások (1946) elõtt, Erdély sorsa még bizonytalan volt. A hang, melyet bátran követett, Istentõl származott s nem belõle beszélt. Meg volt gyõzõdve: ha ezt a hangból való kezet elereszti, csak reverendás férfi, és nem Isten embere marad. Az 1946-os somlyói búcsút õ vezette. Domonkos Pál Péter szerint a népe sorsáért aggódó püspök a búcsút népgyûléssé akarta tenni, hogy az döntsön saját sorsáról. Szándékáról Dr. Pál Gábor beszélte le, aki óvatosságra intette. Mint annyiszor, az apostol az éjszakát átimádkozta, és elállt szándékától. Az ember csak akkor nagy, ha térdel. Inkább késedelmeskedjék a szentek dicsõsége, minthogy az egész nyáj elpusztuljon. „Aggódtak a hatóságok, mondta a kölykét védelmezõ oroszlán hangján, hogy politikai tûntetések lesznek… Ez azonban nem politika. Itt az életünkrõl van szó!” De azért határokon áthallatszó, lelkiismeretbe-markoló hangjával és védelmezõ tekintetével odakiáltotta a székelyek fájdalmát a politikusoknak: „Ne feszítsék népünket egy újabb ítélettel a régi keresztre”. [35]

A következõ esztendõkben, híres körleveiben a letûnt háborúból és az abból származó tragédiákból vont le következtetéseket, gyógyította a sebeket: „a háború rendszerint nemcsak a külsõ világban okoz nagy károkat, hanem a lelkek világában is; gyengíti a törvénytiszteletet, meglazítja az erkölcsöket, felszabadítja az ártalmas emberi szenvedélyeket; kikezdi az õsöktõl átvett tisztes hagyományokat és szokásokat, és felvet csábító új gondolatokat, amelyek a régi világ helyett egy jobb és boldogabb világ ígéretével új utakra csalogatnak.” [36]

 

Az idõ hamarosan igazolta jóslatait. A Szovjetunió védelmét élvezõ kommunisták hadat üzentek az európai hagyományoknak. Felszámolták a demokráciát s a diktatúra  eszközeivel igyekeztek hatalmukat megalapozni. A legsúlyosabb intézkedéseik közé tartozott az államosítás, melynek következtében az összes egyházi iskolát és egyáltalán a nevelést az állam kezébe tették, mely azonnal vörös nyakkendõt kötött a jogaiban megtiport emberfia nyakába. Államosították a szerzetesrendeket és az egyház többi közintézményét is. A vallást csak a templomban volt szabad gyakorolni. Az értelmiségieket megrémítették vagy a szocialista illúziók megtévesztették. A messze nézõ, európai kereszténységükben szilárdnak mutatkozó, népükhöz hû egyéniségeket bebörtönözték, vadászták a hitéhez és népéhez hû értelmiségieket. A még szabadon járó vezérüket igyekeztek lejáratni.

Aki a közönséges meggyõzõdéssel ellenkezõt vall, annak a nap minden órájában készen kell lennie, hogy helytálljon érte. Márton Áron, Erdély apostola nem hátrált meg, vállalta a meghurcoltatást. Szavát fölemelte a népéért és a hitéért. Valóságos apostol volt. Ezért az apostolok sorsára jutott. 1949. június 20-án  a Gyulafehérvár és Tövis közötti úton letartóztatták, megkínozták, háromszor elítélték, egyszer életfogytiglan, és nehéz börtönbe vetették.[37] Megismerte a nagyszebeni, nagyenyedi, máramarosszigeti és a bukaresti (jilavai) tömlöcöket.[38]  Itt megtudta, mit jelent naponta ezer tetût gyûjteni önmagán, poloskával szívatni a vérét éjszaka a börtönben, moslékon tengõdni mindennap friss sebeket kapni a vallatásoknál, és felfogott kézzel könyörögni, hogy öljék már meg, lerugdalt vesékkel lefeküdni, és minden testrészén érezni a botütések kínját, dagadt arcba süllyedt véres szemekkel, bénán, nyomorultul fetrengeni a vackon.

 Börtönévei idején a kommunista állammal kollaboráló, át nem gondolt és következményeiben nem ismert kompromisszumokat aláíró és megvalósítani szándékozó, az egyház törvényeit megszegõ és az ateista hatalom által kinevezett papok vették át a vezetést a gyulafehérvári püspökségen és a teológián is. A papok és kispapok, akik ismerték a törvényszegõk árulását, nem ismerték el ezt a „békés egyházi vezetést”. Márton Áron – a börtönbõl – kiközösítette azokat[BL1] , akik mégis egy korszakra beengedték a farkast az akolba. A totalitarista hatalom által kinevezett politikai egyházi vezetés ellenében titkos ordináriusok sora vette át az egyházmegye vezetését[39], akiket sorra letartóztattak, sokan közülük a börtönben éhen haltak. [40] De a világ megláthatta, hogy nem az a püspök, aki Gyulafehérváron van, hanem az Gyulafehérvár, ahol a püspök szenved.

Nyugati nyomásra, de tekintettel a kettõs egyházi vezetés szülte anarchiára is, 1955. március 24-én visszatérhetett Gyulafehérvárra. A békepapoknak, akik közben játszották a fõpapot, el kellett menniük „székhelyükrõl”. A szelíd lelkû székely püspök azonban nem állt különösebb bosszút rajtuk. Megbocsátott, hiszen mindenkire szüksége volt. Közülük némelyeket továbbra is kulcsfontosságú helyen tartott.

Szabadulása után végiglátogatta Erdélyt, bérmált és hirdette, a szabadító Istent. Minden bérmálás valóságos tûntetés volt a rendszer ellen. Ezért úgy határozott az R.K.P., házi õrizetre ítéli, hogy véget vessen körútjainak. Így a püspököt most már saját palotájának tömlöcébe zárták be. De itt is felkeresték hívei, kérték tõle a bérmálás szentségét és hallgatták rendületlen vigasztalását. Házi õrizete 1957-67-ig tartott, amikor König bíboros Romániába látogatott.[41]

 

Egyik életrajzírójának vélekedése ellenére, aki az 1952-ben kiadott könyvében a mártír püspök haláláról írt[42], túlélte a legnehezebb idõket, sõt a 2. vatikáni zsinatot is. Róma széles mosolyainak köszönhetõen, melyet Nyugaton az enyhülés korszakának neveznek, 1969-ben, 1970-ben, 1971-ben és 1974-ben ismét viszontláthatta az Örök Várost. Római útjai alkalmával találkozott VI. Pál pápával és részt vett a megrendezett püspöki szinódusokon, némelyikén véleményt is nyilvánított.[43] Ezekben az években már erõt vett rajta a betegség, de még mindig volt annyi lelkiereje, hogy a kommunisták támadásaitól egyházát megvédje. Az egyik ilyen kérdés, melyben hajthatatlan tudott maradni a „numerus clausus” volt, mellyel azt akarta az akkori államhatalom elérni, hogy minél kevesebb papja legyen az erdélyi magyarságnak. A Jó Pásztor bátorságával és már az ellenségei által is megcsodált tekintélyével megvédte a gyulafehérvári teológiát a nagyobb állami beavatkozásoktól. Amíg õ élt, a farkas nem tehetett kárt a megmaradt nyájban. De nemsokára megfogyatkozott ereje. Miután utódjáról gondoskodott, lemondását többször benyújtotta a Szentszékhez. Szent Péter utóda azonban mindvégig ragaszkodott Erdély apostolához. 1980. május 15-én a gyulafehérvári székesegyházban (de az erdélyi egyházmegye minden templomában is) felolvasták utolsó körlevelét, melyben elbúcsúzott híveitõl és kérte tõlük, hogy a továbbiakban is ragaszkodjanak hitükhöz. Miután utolsó búcsút vett szeretett kispapjaitól és papjaitól, 1980. szeptember 29-én visszaadta lelkiét Teremtõjének. Oly sok fa törik le saját termésének súlyától, pedig a vad szelek nem bírták megroppantani. Október 4-én helyezték testét a gyulafehérvári székesegyház kriptájába. Sírját azóta is a zarándokok serege keresi fel, és imádkoznak hozzá. Boldoggá avatási perét, amint lehetett beindította a gyulafehérvári püspökség és azt a Szentszék 1992-ben engedélyezte. A csillagot nem lehet eltemetni.

Gyulafehérvár, 2002. Pünkösd ünnepén.                           

 

                                                                                                      Baróti László-Sándor



[1] Domokos Pál Péter: Rendületlenül, Eötvös Kiadó, Szent Gellért Egyházi Kiadó, é.n. 7.

[2]Zöld Péter (Csíkmadéfalva, 1727. szept. 21. – Csíkrákos, 1795. jún. 25.): történetíró, lelkész. Bölcseleti és teológiai tanulmányait Kolozsvárott végezte. A székely határõrség megszervezésének egyik leghatározottabb ellenzõje volt. A madéfalvi mészárlást követõ vizsgálat során súlyos börtönbüntetést kapott. A börtönbõl 13 hónap múlva megszökött és a Moldvába menekült székelyek, valamint a még ott élõ csángómagyarok közé ment. Ötévi lelkészi mûködés után bûnbocsánatot nyerve számos hívével együtt hazatért. Delnén, Csíkszentimrén, végül Csíkrákoson volt plébános, a moldvai csángómagyarok egyik legelsõ történetírója. vö. A moldvai magyarokról (Ung. Magazin. III., 1783); Batthyány püspökhöz küldött jelentés (1781). Bitay Árpád: Z. P. a csöbörcsöki magyaroknál (Erdélyi Irod. Szle, 1924); Domokos Pál Péter: Moldvai magyarság (Kolozsvár, 1940).

[3]vö. Mészáros István: Középszintû iskoláink kronológiája és topográfiája, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988.,175-176.

[4] Domokos Pál Péter im. 123-124.

[5]vö. Borsodi László, Miklós József: Az emberkatedrális –Márton Áron az iskoláról, Kiadja a csíkszeredai Márton Áron Fõgimnázium igazgatója, Csíkszereda, 1996, 5-11.

[6] Marton József, dr.: Márton Áron, a szeminarista, in Marton József dr.: Márton Áron emlékkönyv, Gloria Kiadó, Kolozsvár, 1996. 21.

[7] Márton Áron az otthon töltött két év alatt élte a székely falu megszokott életét, részt vett a mezõgazdasági munkákban, de tisztviselõként az erdõkitermelésben is dolgozott, majd a brassói Schiel gyárban vasesztergályosként próbált elhelyezkedni, sikertelenül. (vö. Marton József: Márton Áron életpéldája, in Márton Áron centenárium, Gyulafehérvár, 1996. 10; Marton József: Márton Áron püspök a kultúra szolgálatában, in Studia Theologica Transsylvaniensia, 2001/2, 22-22. 

[8]Marton József, dr.: Márton Áron, a szeminarista, i.m. 25-26

[9]Marton József, dr.: Márton Áron, a szeminarista, i.m. 26.

[10]  Marton József, dr.: Márton Áron, a szeminarista, i.m. 221.

[11] (Gyulafehérvár, 1945. márc. 24. Szent Gábor fõangyal napján.) in Virt László: Márton Áron a lelkiismeret apostola, Ecclesia, Budapest, 1988. 129.

[12] Márton Áron püspök húsvéti szózata i. M. 127

[13] vö. Márton Áron püspök húsvéti szózata, i.m. 128

[14] Marton József, dr.: Márton Áron emlékkönyv, i.m. 223.

[15] Léstyán Ferenc: A hitvallásos iskolák küzdelme a két világháború között 1920-1940, Gloria Kiadó, Kolozsvár, 2000. 31.

[16] vö. Domokos Pál Péter im. 129.

[17]vö. Miklós József, Márton Áron, a nevelõ, in  Az emberkatedrális Márton Áron, Csíkszereda, 1996. 28.

[18] vö. Venczel József, dr, Márton Áron és az ifjúság, in Marton József dr.: Márton Áron emlékkönyv, i.m. 92-93.

[19] Venczel József (Csíkszereda, 1913. nov. 4. – Kolozsvár, 1972. márc. 16.): szociológus, egyetemi tanár. Kolozsvárott jogot végzett. Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet statisztikai osztályának vezetõje (1937–41). Az Erdélyi Tudományos Intézet tanára (1941–46), a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem jogi és közgazdasági karán a szociológia és statisztika tanára (1946–48), az Erdélyi Múzeum levéltárának fõlevéltárosa (1948–49). 1949-ben állását elvesztette. Halála elõtt néhány évvel ismét visszatért a tudományos életbe, tanulmányokat tett közzé; a kolozsvári Babeº-Bolyai Egyetem tudományos kutatója (1969–72) volt. Egyetemi hallgatóként kapcsolódott az Erdélyi Fiatalok falukutató mozgalmához, a Faluszeminárium s az Erdélyi Fiatalok szerkesztõségi tagja (1931–32), a kassai Új Élet erdélyi szerkesztõje (1932–37), a Hitel c. folyóirat (1936–44) egyik szerkesztõje. Az erdélyi földkérdéssel, demográfiával, a szociológia módszertanával foglalkozott. Dimitrie Gusti és az amerikai agrárszociológia eredményeit alapul véve kidolgozta az erdélyi m. falukutatás gyakorlati módszereit. Vezette a bálványosváraljai szociológiai vizsgálatokat (1942). Cikkei és tanulmányai elsõsorban a Hitelben és a Korunkban jelentek meg. – F. m. A falumunka és az erdélyi falumunka-mozgalom (Kolozsvár, 1935); Öt Olt menti székely község népmozgalma (Kolozsvár, 1937); A falukutatás módszertanának vázlata (Kolozsvár, 1941).

[20] György Lajos (Marosvásárhely, 1890. április 3. – Kolozsvár, 1952. dec. 31.): irodalomtörténész, az MTA tagja (l. 1930, r. 1942–49). A kolozsvári egyetemen tanári, majd doktori oklevelet szerzett. Egy ideig tanár Mezõkövesden. 1916-tól a kolozsvári Marianum iskola tanára, késõbb igazgatója. Az 1920-as években – mint az erdélyi m. szellemi élet egyik vezetõ alakja – kizárólag írói munkássággal foglalkozott. 1928-tól a kolozsvári m. Tanárképzõ Intézet tanulmányi ig.-ja. 1945 után a kolozsvári Bolyai Egyetemen a m. irodalom tanára. A Pásztortûz, az Erdélyi Magyar Szemle, az Erdélyi Iskola szerkesztõje. Pozitivista jellegû, széles körû anyagismeretre épülõ munkásságából különösen tárgytörténeti vonatkozású, ill. a m. anekdota történetével foglalkozó tanulmányai emelkednek ki. – F. m. Magyar elemek a világirodalomban (Kolozsvár, 1924); Az erdélyi magyar irodalom bibliográfiája 1919–23 (Kolozsvár, 1925); Az erdélyi magyarság szellemi élete (Bp., 1926); A francia hellénizmus hullámai az erdélyi magyar szellemi életben (Kolozsvár, 1930); A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai (Bp., 1934); Világjáró anekdoták (Bp., 1938); A magyar regény elõzményei (Bp., 1941); A magyar és az orosz irodalom kapcsolatai (Kolozsvár, 1946). – Irod. Gy. L. irodalmi munkássága 1911–37 (Bp., 1937).

[21] Márton Áron: A katolikus pedagógia feladata in Erdélyi Iskola, 1933. I. évf. 3-4. szám,105-106.

[22] uo. 105

[23] uo. 105

[24] vö. uo.106.

[25]  vö. György Lajos, dr. Erdély nevelõ püspöke, in Erdélyi Iskola, 1938/39. VI. évf. 5-6. sz.

[26] vö. Márton Áron: A kiszélesített iskola, in Erdélyi Iskola, 1933/34. I. évf. 5-8.

[27] vö. György Lajos, dr: Márton Áron Erdély nevelõ püspöke in Erdélyi Iskola, Cluj. VI. évf. 5-6. 1938/39. jan.-febr., 284-290.

[28] Domokos Pál Péter im. 136-139.

[29] uo. 142-143.

[30] uo. 160.

[31] vö. Márton Áron 1944. május 18-i beszéde a kolozsvári Szent Mihály templomban, in.  Domokos Pál Péter im. 235

[32]A jeruzsálemi Yad Vashem Intézetet 1953-ban alapították a Holocaust áldozatainak emlékére. Az intézet „A Népek Igaza”címet adományozza azoknak a nem-zsidóknak, akik a második világháború idején, akár életük kockáztatásával is zsidókat mentettek meg a biztos haláltól. Tiszteletükre fát ültetnek az emlékkertben és felírják nevüket az emlékfalra. Márton Áron erdélyi püspök egy prédikációjával érdemelte ki a megtisztelõ elismerést. 1944. május 18-án, az akkor Magyarországhoz tartozó Kolozsváron, a Szent Mihály templomban, a papszentelés alkalmával mondott beszédében a püspök bátran felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, az akkori észak-erdélyi magyar polgári hatóság jelenlétében. Másnap írásban is megtette tiltakozó nyilatkozatát. A püspök halála után azonnal megkezdõdött az eljárás, a rendszerváltást követõen pedig egyre többen próbáltak közbenjárni a cím odaítéléséért. Dr. Hermann László gyergyószentmiklósi hitközségi ny. elnök, Reuveni Sarolta, a Yad Vashem magyar területi illetékese, valamint több más személy is hangot adott meggyõzõdésének, így végül 1999. december 27-én megszületett a kedvezõ döntés. A díjat Izrael bukaresti nagykövetségén adták át a püspök utódjának, dr. Jakubinyi György érseknek. A megtisztelõ címet eddig 55 román állampolgár kapta meg.

[33] Márton Áron levele a deportálások végrehajtóihoz (1944. május 22.) in Virt László: Márton Áron a lelkiismeret apostola, Ecclesia Budapest, é.n. 112.  A levelet elküldte Sztóján Döme miniszterelnöknek és az akkori felelõs kormány legfontosabb tagjainak.

[34] vö.Vincze Gábor: Illúziók és csalódások, Státus Könyvkiadó, 1999, 10-11.

[35] Márton Áron 1946. évi pünkösdvasárnapi beszéde Csíksomlyón, in Domonkos Pál Péter, i.m. 259.

[36] Márton Áron:  1946. évi II. számú körlevél, in.  Domokos Pál Péter im. 252.

[37] vö. Virt László: Nyitott szívvel, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002. 225-246.

[38] Vö.  241-46.

[39] Márton Áron 1948–49-ben pontosan látta, hogy a kommnunista hatalom úgymond maga alá akarja gyûrni a még utolsó, autonómnak mondható intézményt, az erdélyi katolikus egyházat, illetve el akarja azt szakítani Rómától. Mivel számított rá, hogy elõbb-utóbb letartóztatják, mindenképp el akarta kerülni, hogy egyháza vezetõ nélkül maradjon. Emiatt titokban több ordináriust jelölt ki, azzal a céllal, hogy az õ letartóztatása esetén azok vegyék át az egyházmegyék kánonjogi szempontból legális joghatóságát.

[40] u.o. 246-262.

[41] uo. 321. (Háziõrizete csupán 1967 õszén ért véget. Október 20-án a püspök részt vehetett a Curtea de Arges-i ünnepségen, majd Franz König bécsi bíboros közbenjárására Emil Bodnãraš miniszterelnök-helyettes november 22-én közölte vele, hogy végleg föloldottáka kényszerlakhelyre vonatkozó rendeletet. Ezt követõen hamarosan újrakezdte bérmaútjait, vizitációit, s meg-megismétlõdtek az 1955-ös kiszabadulása utáni felemelõ jelenetek . Szerk megj. B.L.

[43] vö.uo.331-334.


 [BL1] megnézni



Napi evangélium RSS

evangelium.katolikus.hu
  • Abban az időben Jézus bejárta a városokat és a falvakat, tanított és hirdette az Isten országát. Vele volt a tizenkettő és néhány asszony, akiket a gonosz lelkektől és a különféle betegségektől megszabadított: Mária, melléknevén Magdalai, akiből hét ördög ment ki; Johanna, Heródes intézőjének, Kuzának a felesége; Zsuzsanna és még sokan...

   

Copyright © 2016 Gyergyói Örmények.

Joomla 1.7 templates free by Joomla Template Maker