A megszelídített halál

2 Mk 12, 43-46 – Zsolt 129 - Jn 6, 51-58

            Mindenszentek napján azokat a testvéreinket ünnepeltük, akiknek szeretete nagyobb volt, mint a haláluk, mert a Bárányt mindenhová el merték kísérni. A katolikus egyház zsenialitására vall az a tény, hogy a mindenszentek ünnepét a liturgiában a halottak napi megemlékezés elé tette, hogy figyelmeztessen: „Akik Krisztust hűségesen követik, azok számára nincs többé halál”. Mert az életnek a háborgó vizét, mely a kétségbeesésbe ölte az emberiséget, Krisztus feltámadása lecsendesítette. Halottak napján a keresztények a temetőben ezt a húsvéti világosságot gyújtják meg szeretteik sírja főlőtt.

            Ezen a napon nem sírva beszélünk szeretteinkről, vidáman, mert nem vagyunk gyászban. De valljuk meg őszintén, hogy a modern ember elvesztette a kapcsolatát a halállal. Ma úgy beszélnek a halálról, mint az ember ellenségéről. Míg a tradicionális társadalmak a halálban az emberi élet végső értelmét látták, amely az örök életre vezet, ma úgy éljük meg a halált, mint igazságtalanságot, kudarcot vagy erőszakot. Az individualista társadalom szemében a halál egy kiküszöbölni való, megtűrhetetlen és botrányos végét jelenti az ember életének. S miközben eltöröltük a halált az életünkből, a holtakat magukra hagytuk, s az élőket megfosztottuk a reménységtől. Azok a filozófiai magyarázatok és elmélkedések, melyekkel a modern filozófiák elhalmoznak, nem igazítanak el, mert Krisztus nélkül mindannyian veszendők vagyunk. Az ember a haláláról semmit nem tudhat meg, mivel amikor már találkozott vele, nem él. Annyit azonban tudunk, hogy meghalunk. A halál tekintetében nincs más lehetőségünk, mint az imádság.                                                         

            Az imádság átment bennünket a halálból az életbe. Ezért kéri a kereszténység az Istenszülő Szűz Máriát: „Imádkozzál érettünk, most és halálunk óráján”. A hívő embernek az élete a halálban sem omlik le. Mert a szentmise szavaival élve: „amikor halandó testünk enyészetnek indul, lelkünket a menyben örök otthon várja”. Mi keresztények abban is hiszünk, hogy amikor imádkozunk, a Feltámadt Krisztus karjait nyitjuk meg elhunyt szeretteink számára, hogy aki kereszthalálával diadalt aratott a halál fölött, őket is kiragadja az élet romlandóságából, s átvigye Isten vég nélküli országába. Az olvasmányunkban azt hallottuk, hogy Judás Makkabeus, Krisztus előtt a 2. században legyőzte a választott nép fölött hatalmaskodó szíreket, s a háború végeztével „gyűjtést rendezett a katonák között, és mintegy 2000 ezüst drachmát küldött Jeruzsálembe engesztelő áldozat bemutatására. A szabadságharcos ezt azért tette, mert meg volt győződve, hogy az élők imádsága, örök életre segíti az elesett katonákat. „Ilyen szépen és nemesen viselkedett, mivel gondolt a feltámadásra. Ha ugyanis nem hitt volna az elesettek föltámadásában, fölösleges és értelmetlen dolog lett volna a halottakért imádkozni”.

            Szent Ágoston vallomásában olvashatunk egy érdekes epizódot a szent életéből arra vonatkozóan is, hogy a halál a hivő ember számára nem akkora borzadalom, amiért az egyház által ajánlott szent kenet szentségét csak eszméletlen állapotában kellene föladni beteg testvéreinknek. Ágoston, fivére és édesanyja társaságában volt Itáliában, amikor Mónika édesanyja halálos beteg lett. Mónika megérezte, hogy fiai azért is aggódnak, hogy nem temethetik majd őt szülőföldjébe. Ezért így szólt hozzuk: „ne aggódjatok azért, hogy idegen földbe kell koporsómat tennetek. Csak arra kérlek benneteket, hogy az oltárnál emlékezzetek meg rólam”. A kis történetben láthatjuk, az ember nem fél a haláltól, ha azt – életében a krisztusi hitben és a vallása gyakorlása közben – megszelídítette.           

            Nekünk hívőknek nem tabu a halál, mert Krisztus feltámadása átváltoztatta azt életté. Ennek következtében mi keresztények nem félünk az utolsó óránktól, hanem hittel és imádkozva készülünk reá. S életünk kis repedezéseit, betegségeit és a múló napjait úgy éljük meg, mint közeledést és készülődést ahhoz az órához, melyet az sem kerülhet el, aki fél tőle. Mert a hívő ember szemében amennyire halálos az élet, annyira életszerű a halál is, mivel mi azért keresztelkedtünk meg Krisztus halálára, hogy vele együtt fel is támadjunk az örök életre. Ámen

            Gyergyószentmiklós, 2008. november 1.

 Baróti László-Sándor