Bűneinkre többé nem emlékezik

(Iz 43,18-25; Zsolt 40; 2 Kor 1,18-22; Mk 2, 1-12)

            Az évközi hetedik vasárnap olvasmányai meglepően összecsengenek: Pál a 2 korintusi levelében ezt írja Krisztusról: „Isten valamennyi ígérete Igenné vált benne. Ezért hangzik föl általa ajkunkon az Ámen Isten dicsőségére” (2Kor 1,20). Az ígéretek, amelyekről Pál beszél, az ószövetségben hangzottak el, pontosan Izajás ajkáról, amelyek Izrael várakozásának alapját képezték (az első olvasmányunkban olvastuk fel): „Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt, és ne a múlt dolgokra figyeljetek. Nézzétek: én valami újat viszek végbe, már éppen készülőben van; nem látjátok?” (Iz 43,19). Isten bocsánatára, mely feltétel nélkül áradt ki népére egy új világ épül fel: „Én magam vagyok az, aki ezeket mind eltörlöm, és bűneidre nem emlékezem többé (Iz 43,25).

            Márk azt is elmondja, hogy mire volt szükség azért, hogy Isten új országa eljöjjön. Előszöris Isten el kellett, hogy küldje hozzánk Fiát; azután nyitott szívek kellettek, hogy őt befogadják; Péter szívében visszhangra lelt Jézus meghívása, s megnyitotta előtte kafarnaumi házának ajtaját; majd szükséges volt a béna hitére és a beteghordozók bátorságára is, akik nyomurúságukon túllátva szintén megnyitották szívüket Jézus előtt. Ez a szívbéli magatartásuk nem üres fecsegés, nagyzolás, vagy szereplési mánia, hanem a lélek szegénysége és tisztasága, mely egyedül képes magába fogadni Istent. Márk erre utal, amikor megjegyzi, hitüket látva Jézus meggyógyította a bénát, mert Isten előtt a segítségkérés a legjobb magatartási forma. Máté evangélista jegyezte le Jézus hálaadását: „Abban az időben Jézus ezeket mondta: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad” (11, 25).

            Az írástudókat Jézus sem tudta meggyőzni tévedésüktől, mert ők mindenre találtak magyarázatot: „Ember hogyan beszélhet így?” „Káromkodik. Nemde csak Isten bocsáthatja meg a bűnöket?” A farizeusok okoskodása a hitük rovására történt, mert érveléseik kelepcéjébe záródtak. Jézus ezért bírálta meg őket, kevés idővel a történtek előtt Kafarnaumban, majd a zsinagógában is. Márk megjegyzi: „Tanításával ámulatba ejtett mindenkit, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók” (Mk 1,22).

            Kafarnaumban Péter házában a történet pillanatnyilag jól fejeződött be: „Mindnyájan ámultak, dicsőítették az Istent, s mondták: „Ilyet még nem láttunk soha” (Mk 2,12). Jézus azonban itt is provokálja a hallgatóságot és a résztvevőket, amivel saját perét indítja el. Ez pedig nem volt más mint Jézus bűnbocsátása (ami arról szólt, hogy ő Istennek tartja magát) és az Emberfia cím használata, ami azt jelentette, hogy ő Messiásnak tartja magát. Néhány esztendővel később ezek az okok szolgáltak vádképpen, amik miatt halálra ítélik: „A főpap újra kérdezte, és ezt mondta: „Te vagy a Messiás, az áldott (Isten) Fia?” Jézus így válaszolt: „Én vagyok. És látni fogjátok, hogy az Emberfia ott ül a hatalom jobbján, és eljön az ég felhőin.”A főpap erre megszaggatta ruháját s felkiáltott: „Mi szükségünk van még tanúkra? Hallottátok, hogy káromkodott. Mi a véleményetek?” Mind méltónak ítélték a halálra” (Mk 14,62-64).

            Márk valószínű, hogy Kafarnaum városában leírt csodajelekkel többek között azt akarta igazolni, hogy a farizeusoknak lett volna okuk, hogy szemüket és szívüket is megnyissák Istennek, mert Jézus Messiási címét s isteni küldetését Isten igazolta: a béna meggyógyítása azt az üzenetet foglalta magában, hogy Jézusnak isteni ereje van, amit Dániel próféta annak idején könyvében megjövendölt az Emberfiáról (Dán 7,14).

            Márk a történet által azt is tudtunkra szeretné adni, hogy Jézus a kafarnaumi misszióját apostolai kíséretében végezte, ma pedig a megkereszteltek által folytatja ugyanazt a működését, ahogyan Pál kifejti ezt a mai második olvasmányban: „Isten az, aki minket veletek együtt megerősít és fölken Krisztusban. Pecsétjével megjelölt minket, és foglalóul a szívünkbe árasztotta a Lelket (2Kor 1,21-22). Miután tehát a Szentlélek templomaivá váltunk az a hívatásunk, hogy Izajás és Jézus szavaival mi is hirdessük Isten bocsánatát.

Gyergyószentmiklós, 2009. február 18-án.

Baróti László-Sándor