A tanítás szolgálatot kamatozik a bizalom bankjában

 (Olv: Péld 31, 10-31; Zsolt 127 ( 128 );  1 Tessz 5, 1-6; Mt 25, 14-30)

            Ha a látszatra bízzuk, a harmadik szolga sajnálhatja, hogy félreismerte Urát. De mit is vetettek szemére? Egyszerűen azt, hogy félt. „Ezért félelmemben mentem, elástam a földbe talentumodat.” De hiszen semmi rosszat nem cselekedett: Nem gyilkoltam, nem csaltam – védekezhetett volna. Azt az összeget adta vissza Urának, amit rábízott. De éppen erről van szó: egy „bizalmas” összegről van szó. Egyik oldalon a bizalom, másik felől meg a félelem, a bizalmatlanság. Figyeljük meg, a példabeszédben többször is szó van a bizalomról: „Úgy lesz, mint azzal az emberrel, aki idegenbe készült. Összehívta szolgáit, s rájuk bízta vagyonát.” Majd visszatértekor, a számadás idején, a két első szolga ezt mondta: „Uram öt talentumot bíztál rám, ötöt adok vissza.” Az Úr pedig így válaszol neki: ” Jól van, te hűséges, derék szolga - mondta neki ura. - Minthogy a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe!” A példabeszéd talentumos Ura ugyanazzal a bizalommal volt mindhárom iránt, és nem kért egyebet, mint bizalmat a három szolgájától egyaránt. A példabeszéd első tanítása ez: Isten társának, üzlettársának fogad mindannyiunkat, tehetségünk szerint, vagyis lehetetlent nem kér tőlünk. Az Úr nem részletezi a két első szolga teljesítményét, csupán a bizalmukra kíváncsi, és azért gratulált is nekik. Isten nem a teljesítményre kíváncsi, sokkal inkább a hűségünkre és a bizalmunkra.

            Ez a hűség a kockázat vállalását és az eredmény felvállalását is jelenti. A példabeszédben az úr elvárja, hogy kezdeményezzenek a szolgák, aminek az első két esetben eleget is tesznek. Ebben a kockázatos kezdeményezésben a veszteség kockázata is ott van. Az első két szolga ezt is felvállalta. A harmadik szolga óvatos volt. Elásta a talentumot, hogy ne vesszen el. Mégis az előző kettő kapta a dicséretet.

            Az első két esetben a szolgák felismerik: uruk nem csupán szolgai kötelességteljesítést vár el tőlük, hanem a javak nyereséges kezelését. Felismerik a beléjük vetett bizalmat, s erre a bizalomra ők is bizalmas viselkedéssel válaszolnak. Nyerészkednek, de a nyereséget nem tagadják le, hanem bevallják Uruknak. Ezért kapják a dicséretet. Együtt dolgoznak a talentumok tulajdonosával.

            Isten is valami hasonlót vár el tőlünk. Hitéletünkben, keresztény viselkedésünkben ne szolgák, hanem barátai legyünk Istennek. A példabeszéddel Jézus a keresztény tanúságtételre akarja ösztönözni hallgatóit. Az evangélium egy hatalmas talentum (Máté evangéliumában Jézusnak éppen öt nagy beszéde van), amelyet Isten az egyházra bízott. Ezt a tanítást az egyháznak olyan bizalommal kell fogadnia és kezelnie, mint a példabeszéd két első szolgája, akik nem ásták el talentumaikat, hanem a saját ügyükként tekintették Uruk érdekét, s kockázatokba menően dolgoztak rajta. Jézus arra buzdítja hallgatóit, hogy kötelezzék el magukat az evangélium talentumai mellett.

            Máté evangélista olvasóinak azt akarta tudtára adni, hogy Jézus a példabeszédben róluk beszél. A példabeszéd szolgái az evangélium olvasói. Az ember, aki rájuk bízta a talentumokat, az Jézus, aki menybemenetelekor ránk hagyta tanítását. A példabeszéddel Máté felhívja olvasói figyelmét arra is, hogy Jézus visszatér. Eljövetelének napját nem ismerjük, de őt magát igen. Olvasóit számon fogja kérni, hogyan élték meg a rájuk bízott evangéliumot.

            Máté felhívja olvasói figyelmét arra is, hogy Jézus menybemenetele után mindenki a lehetőségeinek és az adottságainak megfelelően éli az evangéliumot. Mindenkinek más-más lehetősége van a tanúságtételre, mint ahogy a példabeszédben is mindenki más és más mértékben kapta a talentumot.

            A példabeszédből az is kiderül, hogy a szolgáknak tudniuk kellett volna, hogy a tulajdonosnak mi a szándéka a talentumokkal. Az, hogy nyerészkedjenek vele, gyümölcsöztessék.

            Máté olvasóinak azt üzeni, életünkkel el kell számolnunk az élet Ura előtt, ha visszatér a földre. Jézus az Eucharisztiában jelét adta annak a szeretetnek, ami menybemenetele és visszatérte között figyelmeztet bennünket akaratára. Szolgáló szeretetünkkel váltsuk tanítását életté. A szeretetnek a tettei azok a csengő ezüstök, amivel elszámolhatunk földi életünkről.

            Továbbá az Eucharisztia nem csupán jele annak a szolgálatnak és szeretetnek, ami az ő tanításából kamatozik, hanem a forrása is ennek a szolgálatnak. Vasárnapról vasárnapra megerősít Jézus az Eucharisztiával, hogy el ne bizonytalanodjuk a szolgálatban, hanem kitartsunk egészen az ő második eljöveteléig.

Gyergyószentmiklós, 2008. november 15-én.

Baróti László-Sándor