Szabad-e adót fizetni a császárnak?

(Olv: Iz 45,1.4-6;Zsolt 95,1.3-5. 7-10a és c, ;Tessz 1,1-5b; Ev Mt 22 15-21)

            „Szabad-e adót fizetni a császárnak?” Jézus válaszol a kérdésre, de képmutatóknak nevezi a kérdezőket. Miért képmutatók, akik ilyen kérdést tesznek fel a Messiásnak?  Egyrészt azért, mert ezt a kérdést Jeruzsálemben, mint máshol rég eldöntötték. Jeruzsálemben, ahol a cselekmény zajlik nem tehettek másként Jézus kortársai. Sem a farizeusok, sem a Róma ellenes partizánok. Ezért Jézus azt mondja nekik: „Adjátok meg, ami a császáré, a császárnak, s ami az Isteni, azt az Istennek.”

            Másodsorban azért képmutatók a kérdezők, mert nem kérdeznek, hanem egy csapdát állítanak Jézusnak. Máté pontosan ezt mondja, amikor leírja: „A farizeusok erre félrevonultak és megtárgyalták, hogyan tudnának szavaiba belekötni.” A hízelgő dicséret-hang, amely megelőzi a kérdést, csak fokozza a csapdát: „Mester, tudjuk, hogy igazat mondasz, az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, nem vagy tekintettel senki személyére, mert nem igazodol emberi tekintélyhez.” Az előzetes dicséret csak azért volt, hogy könnyebben felállíthassák a kelepcét, amelyikből Jézusnak nehéz lesz szabadulni, mert ő a válaszában két dolgot mondhat: vagy óvja a zsidókat, az adófizetéstől, amiért Pilátusnál föl lehet jelenteni; vagy az ellenkezőjét teszi, biztatni fogja őket, hogy fizessék meg az adót, s akkor veszít népszerűségéből, hisz úgy fog tűnni, mintha kollaborálna a rómaiakkal, sőt nem ismerik el majd Messiásnak; mert úgy hitték, hogy a Messiásnak független uralkodónak kell lennie Jeruzsálem trónján, amit a rómaiak ellen megnyert háborúkban foglal el. S mert ő Messiásnak mondta magát majd ezzel a kelepcével tisztázódik, hogy csak egy istenkáromló csaló, aki mindenképpen megérdemli a halált.

            A csapda igen jól ki volt eszelve; mindenképpen, bármit is válaszolna rá, veszíteni fog. Az első variáns arra jó, hogy meghaljon. S valóban, Jézus szenvedése közeledik, egy pár nap választ el a letartóztatástól. Válaszában Jézus tudtukra adja, hogy megértette, miről is van szó. „„Mit kísértetek, képmutatók?” Jézus nem hízeleg nekik, kereken megmondja, hogy nem tisztességesek. Az emberfia azonban soha nem csapta be ellenfeleit, mindig szeműkbe mondta meg, amit róluk gondolt. Amit az irigyei mondanak neki, nem őszintén mondják, de mégis az igazságot fogalmazzák meg hízelgő szavaikkal: „Mester, tudjuk, hogy igazat mondasz, az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, nem vagy tekintettel senki személyére, mert nem igazodol emberi tekintélyhez”. Az evangélista örömmel jegyezhette le, a bókot, amit Jézus ellenfelei fogalmaznak meg a Messiásról. Az ellenfél dicsérete szintén csapda szokott lenni. De Jézus nem felel újabb csapdával a kelepcére, hanem felveszi a kesztyűt és válaszol a kérdésre. Válaszában három dolgot is állít: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré”, „Csak azt adjátok a császárnak, ami neki jár” , „ Adjátok meg Istennek, ami az Istené”.

            Először is: „adjátok meg a császárnak, ami a császáré”, vagyis az adót. Ez azt jelenti, hogy mindenkinek támogatnia kell a közösséget. Az adót a hatalom hajtja be, ezért annak kell az adót megfizetni, aki erre illetékes. A keresztények mindig is hűséges állampolgárok voltak. Az adócsalás súlyos bűn, mert az késlelteti az állampolgárok jólétét, s megkárosítja a közösséget. Jézus ezért mindig is elismerte fölöttesei hatalmát. A szenvedésének kellős közepén állapítja meg Pilátusnak: „Nem volna fölöttem hatalmad, ha onnan felülről nem kaptad volna” (Jn 19,11). A mai vasárnap első olvasmányában Izajás azt tanítja, hogy Isten a pogány király (Küroszról van szó) hatalmát is a választott nép, sőt az emberiség szolgálatába tudja állítani. A farizeusok jobban tudták, mint mi, hogy minden hatalom Istentől származik. Jegyezzük meg, hogy ekkor éppen Tiberius volt a császár Rómában.

            Másodszor: „Csak azt adjátok meg a császárnak, ami neki jár”. Itt Máté olvasói már arra is gondolhattak, hogy az adót meg kell fizetniük a római császárnak, de ha azt követeli, hogy neki áldozatot mutassanak be, azt semmi áron nem tehetik meg. Máté idejében számos keresztény halt meg azért, mert nem volt hajlandó a császár istenségét elismerni.

            Végül harmadszor: „Adjátok meg Istennek, ami az Istené”.  Ez sem volt unalmas kijelentés Jézus szájában, hiszen a farizeusok éppen az Isten Fiával álltak szembe, akinek messiás voltát nem voltak hajlandóak elismerni.

            Nem akarunk itt politikai következtetéseket hozni, hisz Jézusnak sem az volt a célja. Máté valószínűleg azért dolgozta fel könyvében ezt a történetet, hogy olvasóit felkészítse: a császárok, akik most üldözik őket, tiszavirág életűek. Jézus az igazi király, akinek királysága örökké tart, soha nem lesz vége. Ezért érdemes neki megadni a tiszteletet, még életük árán is.

Gyergyószentmiklós, 2008. okt. 19-én.

Baróti László-Sándor